Mindenek előtt: köszönöm az élményt, és még egyszer utoljára, nyomatékosan megkérlek, hogy ne hagyd veszni ezt a kis világot, mert ehhez túl nagy értéket képvisel!

Az egészről való nyilatkozás esetében nehéz egyszerre tömörnek, lényegszerűnek lennem. Azon sem csodálkozom, ha elfogultnak tűnnek soraim, pedig valóban ezeket gondolom.
Szintén nem könnyű egy dolgot védjegyként kiemelni, miért szeretem ahogyan írsz. Ez a fogalmazásod töretlen dinamikája lenne. Azt hiszem, ez az, amit igazán utánozhatatlanul valósítasz meg. Ilyen tökéletesen belevesznem egy még ennyire töredezett műbe ritkán sikerül.

Imádom. Ahogyan már szóban is említettem, mindent. A hitelesen ésszerű felépülést, az utánozhatatlan dinamikát, a parádés megfogalmazást, az intuitívan nyiladozó kultúrát és mitológiát, a karaktereket, akik még minden bizonnyal ezer árnyalatot kapnak majd magukra, a belső nyelvet, az elnevezéseket... A kis verset a második fejezetben...

A legutóbbi (papíron olvasott) verzióval ellentétben életszerűbbnek, és hitelesebbnek érzem, hogy a tanácsadó nem hisz, nem tud már hinni az Újvilágban. Finom utalás ez nekem az időskori világkép rugalmatlanságára, mindemellett a későbbiekben Toá bölcsessége, és parádés nyelvi zsenialitása is megcsillan számunka...

Mindemellett az utolsó fejezetből nagyon sokat elvett, hogy a lezárás most nem ott van, ahol papíron mutattad. Nagyon egyet értek azzal, hogy azt csináljuk vissza! Még egy apróság, de valóban nem nagy: a fájdalom szót kétszer is használod a királyné kapcsán a szövegben, ami sok, és erőltetett. Én csak a legelsőt tartanám meg. (Az eredeti így is hangzott papírom, ha jól emlékszem.)

Nagyon várom a folytatást, és ne feledd, hogy az Író-Énedet is nagyon megszerettem... szeretlek. ;)

Bejegyzés: 3. fejezet

Próbakomment

Bejegyzés: Elöljáróban