A huszonnégy rattant[1]átmérőjű gyakorlókör szélén nyolc, egyenként 1,42 rattant széles oszlop nyújtózott a kupoladob felé, amelyet azonban sohasem érhettek el. A fölfelé kutató szem elől az illesztékeket az oszlopokat borító kovácsoltvas borostyán- és viaszszőlőlevelek rejtették el , amelyek a második harmadától legyezőszerűen váltak el tartóvastól. Úgy tűnt, mintha a gyásznövények fölött a kupoladob 0,9 rattant távolságra lebegne. Az illúziót növelte a 4 rattant magas dob légies festése, amelyen halott harcosok lelkei szőtték a sorshálókat. Az épület tetejét a krebek támadásakor gyúlt tűzvész óta már a 3,1 rattant magas üvegkupola zárta, az építészeti arányoknak megfelelően. A gyakorlókört négy rattant széles folyosó övezte. Az oszlopok csúcsaihoz hajoltak falai, melyen a nemtelen fegyverek sokasága függött. Az egy rattant magas gyakorlókört türkizkékes fényével borította el a Vadászok Holdja, szikrákat hányva a nemes fegyvereket tartó oszlopokon.

.Az északin egy-egy pár lógott a zúzófegyverek közül: a harci kalapács, a pusztrein, azaz a kétkezes kard a négyszögű, életlen pengéjével, az ekefa, vagy más néven alkarfa, ami az őrjáratok kedvelt könnyűfegyvere, valamint a csillagbuzogány. Északkeleten kaptak helyet a szúrófegyverek párjai: a ferreinek a súlyos, harmad rattant hosszú pengéjű gyalogsági lándzsák; a szakállas pikák; a könnyű dárdák és a botok. A keleti falon a pajzsok sorjáztak, ami az értő kézben épp annyira támadó-, mint védőfegyver. A szegecselt nappajzs, amelynek minden egyes sugara egy-egy tűhegyes út a halálba. A nehéz testpajzs, ami éppúgy zúzza porrá az ellenfél csontjait, mint egy harci kalapács. A hordócska, amely a kar védelme mellett mély hasításra is képes. És a könnyű, szív alakú pillepajzs, amelynek kiélezet szélei könnyen vágják a húst, és amelyet akár tizenkét-tizenöt lépés távolságra is el lehet dobni. Délkelet a vágófegyvereké: az egy rattant is elérő hajlított hosszúkardé, a kétélű vívókardoké, a rövid szablyáé, és végül a hárítótőröké. A déli oszlop üressége a puszta kéz nemes voltát mutatja. Az oszloplábnál a levelek közt lapuló sírtömb felirata a harcost emlékezteti tettére:

Elküldted lelkem, felszökött az égbe,

Míg nehéz testem a Föld alatt maradt.

Reméld, hogy megbékéltem végre

És érdem szerint választok fonalat.

A délnyugati oszlopon a négy nemes dobófegyver kapott helyet, a halálos hatókör szerint rendezve. Dobótőrök, hajítóbárdok, a könnyű kelevézek, és a nehéz pilumok. Melléjük a távolsági fegyverek sorakoztak. A kis távolságú, ám igen pontos vadászíj, a hosszúíj, a pusztai íj, és a csapóíj. Alattuk a különböző hegyű vesszőkből állt glédában nyolc-nyolc darab. A kört a hasító fegyverek zárták: csatafejsze, kétfejű bárd, a kesztrein, a prusztein könnyebb, rövidebb, háromágú, élezett változata, valamint az alabárd.

Toá a terembe lépve önkéntelenül is felvette a két testvér kerengését.Fényből árnyékba borult arca egy-egy oszlop mögött. Mielőtt bármit szólt volna, alaposan megnézte a királyfiakat. Bárãm kopottas, nehéz csatavértezet öltött, amilyet három generáció óta nem viselt királyi vér. A mellén a királyi címer: a halomba szúrt kard, amelyre két farkas támaszkodik. A bal vállán hasadás. Ez az Országegyesítő III. Kreen, páncélja! – Rázta meg a felismerés Toát. Kellent könnyű arany díszpáncél védte, mellkasán egy ismeretlen címer: egy hajó, amelynek két árbócán egy halálmadár állt, széttárt szárnyaik közt nyitott könyv.

- Hahh, hát így acsarkodik egymásra a két eb! Bárãm képes lenne vér árán is egyben tartani az országot, pedig a jog nem őt illeti! A bátyja pedig egy olyan ország címerében páváskodik, amely még nem is létezik! A mester magába fojtotta dühét és zengő hanggal töltötte be a termet.

– Eljött az utolsó éjszaka, amikor még testvérként küzdhettek meg egymással. Holnap Agram napján, amikor a Nap és a két hold keresztezi egymás útját, a király átadja hatalmát az utódjának, hogy 40 évig, 4 hétig és 16 napig, a következő Aragramig ő irányítsa országunkat. Egyikőtök holnap király lesz, és már senki nem emelhet rá fegyvert büntetlenül. Harcoljatok úgy, hogy emléke a szívetekbe vésődjön! 

A két farkasfi alig figyelt a szavakra, még tekintetüket sem vették le egymásról. Minden egyes lépésből, minden apró mozdulatból igyekeztek kiolvasni a másik tervét és szándékát, ahogy azt hosszú éveken át Toától és a fegyvernököktől tanulták. Bárãm jól értette a szándék nyelvét, amely éppen vágásra lendíti a kart, vagy megfeszíti a combot. De bátyja bonyolult stratégiáját ritkán tudta felérni ésszel. Most a szavak útját választotta – ezzel árulva el a kétségét.

- Hát holnap rám hagyod az egész birodalmat, és elhajózol?  

- El. 

- A hajóépítőid is azt beszélik, hogy a bárkád nem marad fenn a vízen! Drága szemfényvesztés az egész! 

- A Dicsőség képes úszni a vízen.

- Honnan tudod? Senki nem látott még háromtestű hajót! Az első hullám darabokra szakítja! 

- A Dicsőség képes úszni a vízen.

- Akkor ezt itt ne feledd! – Lekapott egy háromágú szigonyt a falról, és áthajította az egész gyakorlókörön. A fegyver nyele ugyan megcsusszant az emelvényen, de így is a gyomorba fúródott volna, ha fivére be nem fordul egy oszlop mögé. Így a fegyver a kövezetet ért hegyével csak a tettet követő döbbent csendet szaggathatta széjjel.

- Toá! – Kiáltott fel rémülten Kellen. Hangja a meglepett gyereké, mintha most is csak elpanaszolni kívánná, hogy öccse egy újabb gonosz csínyt követ el ellene. De a mestere arcán most nem lelte az oltalmat, mint már annyiszor. Uralt hangon folytatta. – Kérlek vigyázz páncélomra. Ebből nem készült kettő... – szinte leolvadt a páncél testvéréről, úgy mart  az irónia.

Kimérten vetkőzött, miközben szemével egy helyre szegezte testvérét. A vért alól keményített bőring került elő, ami alkalmasabb volt teste formátlanságának elfedésére, mint fizikai védelemre.

Toá idegei majd lángot fogtak koponyája alatt.

- Egy szigonnyal? Hát bűzös halnak tartod egy-véredet? És te mit csinálsz, te eszetlen!  Hát nem látod, hogy a mohóság és a félelem miként sokszorozta meg Bárãm erejét? Ott nem segít a finom utalás, ahol az életedre törnek!

- Sosem megy a hajód sehová! Nem lesz képes elhagyni a szárazdokkot! De ne félj érkezik már arám is az indulásod napjára, ezerötszáz lovas kíséretében! 

Kellen fellépet a gyakorlókörbe, és a nemes oszlopról leemelt egy vadászíjat. A tegezekből szakállas nyilakat markolt, amely közé egy páncéltörő nyilat rejtett. Öccse a pajzsoszlop védelmében egy gyalogsági fél-testpajzs mögé rejtőzött.

- Sajnálom, hogy nem lehetek itt nászodkor. Úgy hallottam, Yukka szép és erős nő. Mióta is nem járt kreb a fővárosban? – Az első vessző Bárãm pajzsán lepattant a tömör vasról. – Azt hiszem még az egyesítés előtt. azóta, hogy majdnem porrá égették az egész várost. Megnézném azokat a krebeket. Azt mondják, embert is esznek. De az együttálláskor sajnos ki kell futnia a hajómnak. Akkor elég magas csak a szárazdokkban a víz. – Egy koppanás a combvédőn. A nyíl értetlenül hullott a földre. Az ifjabb királyfi eloldalazott a közelben lévő grireingij, és leemelte a láncos buzogányt, amelynek három vasfogas gömbfeje már éhesen kereste a húst.

– Úgy, úgy, a grieing! A hegyi rablók kedvelt fegyvere. Most hozzád méltó eszközt ragadtál meg fiam! ­– gondolta Toá epésen.

Bárãm lenézett a földön heverő nyíl hegyére. Lecsapta sisakrostélyát és felhágott a gyakorlókör lépcsőin a szúrófegyverek oszlopához.

­ – Hát így akarsz egy expedíciót az Ismertlennek vezetni, hogy még a nyilakat sem ismered? – Kidobta a folyosóra a nehéz pajzsot, és széttárt karokkal hágott fel a gyakorlókör lépcsőin a szúrófegyverek oszlopához.  – És hová vezetnéd az embereid?  A pusztulásba! Senki se jutott még túl a Kráken gyomrán! – A páncéltörő nyíl jobb karja felé süvített, és áttörve az alkar- és a felkarvédő szegecsét, megszorult a két lemez közt. Felhorkant az ifjú farkasfi, letörte a kiálló szárat, egy ferreint dobott jobbjával testvére felé. Azonban a szoruló vért nem engedte derékszögnél jobban hajlítani jobbját, így a lándzsa a kétharmad távot is alig tudta átúszni a levegőben. Bárãm az Országegyesítő páncél karvédjét úgy szakította magáról, mint egy rozsdás szemetet. A következő koppanáskor mellvértjén robbant darabokra a vessző, de a vadászhegy nem tudta átütni a páncélt. Válaszul egy dárda zúgott át a termen. Talán ha fél lépésre Kellentől csapódott be az oszlopba, letörtve egy viaszszőlő levelet. A fivér ösztönösen balra húzódott. Átellenben Bárãm is felvette a körforgást.

– Senki se látta még a Krákent. – A következő dárdát az íjjal kellett hárítani, amely így is a két lába közé vágott be, és Kellen felbukott a nyélben. Testvére a címerállatához hasonló vadsággal rontott áldozatára. De mire csapástávolságba került, Kellen is összekaparta magát a földről, és elért az alabárdokhoz, amivel távol tarhatta magától öccsét. Zihálva folytatta. – Háromnegyed éve figyeltetem már az óceánt, hogy kilessék a fenevadat és az életmódját. Soha senki nem látta a bestiát. De a nyomait már ki tudjuk már olvasni a nyílt vízen is. El tudjuk kerülni a szörnyeteget!

Most Bárãmnak kellett meghátrálnia az előtte el-elsuhanó pengétől. Rövid fegyverével nem tudott ütéstávba kerülni. A pajzsok oszlopa felé húzódott. – És ha túl is jutsz a szörnyetegen, mégis hová vezeted a hajódat? A világot tartó óriások gyomrában végzitek!

– Szóval tudod, hogy a világ széleit óriások tartják?

– Ezt mindenki tudja!

– Pedig senki nem jutott még túl a Krákeneken, nem igaz? – Bárãm a csapások szünetében egy testpajzs oltalmába húzódott. A biztos védelemből újult erővel lendült támadásba.

– A készülődésed megváltoztatta a birodalom erőviszonyait! Az expedíciódtól úgy zsugorodott össze a királyi kincstár, mint a Ceve tó nagy aszályok idején! Ha felviszed a hajódra a kincseid, nem sok híja lesz, hogy eltékozold vagyunk harmadát! – Egy jól irányzott ütéssel Bárãm letörte az alabárd fejét.

– Akkor nem sok híja lesz, hogy kivegyem azt a részét a vagyonnak, ami téged illett volna, ha nem adom át a hatalmat! ­– Kellen a megmaradt nyelet védekezőn emelte feje elé, de az ütés ereje kettétörte a botot.

- A harmadát? Fölkérettem a vasdari magtárakból az utolsó zsákot is elszállították a inkalai Tengerészeti Akadémiára, hogy etethesd ott az ingyenélőket! Úgy hallom, nem pusztán pár száz fő tanul ott, akiknek ingyen ellátást ígértél, ha kitanulják a hajós mesterséget. Az utolsó jelentéseim négyezer emberről szólnak! Minek egy hadseregnyi ember a felfedezőutadhoz?

- Amint hazaüzenünk, sokan akarnak majd útra kelni Újreménybe, és élénk kereskedelemre számíthatunk.

- A halottak nem kereskednek! Még nem tudom, mennyivel loptad meg a királyságot. De meg fogom tudni! A pazarlásoddal az ellenség ölébe szórod a pénzt!

A megmaradt nyelekkel, mint két rövid bottal harcolt tovább Kellen. Az egyikkel hárított, másikkal tarkón vágta ellenfelét. Az ütéstől megtántorodott testvére. Bal alkarjára már érkezett is a következő ütés alulról, felkarjára felülről. A páncél megszorult, és a fájdalomtól Bárãm elejtette fegyverét. Mire ocsúdott volna, már össze is rogyott, amikor a két bot együttes erővel csapta meg térdhajlatát. 

– A néped kezébe került az a pénz! – Lihegte Kellen. Amíg kihajította a grieint a pástról, Bárãm feltápászkodott, és a nehéz testpajzzsal rontott testvérére. A roham az oszlophoz préselte Kellent, aki egyre nehezebben kapott levegőt. Öccse egyre csak szórta vádjait.

– De meddig szolgál engem a nép? Már korántsem mi vagyunk a legerősebbek! A Nortanok kövérre híztak kereskedelemben! Alig néhány tucat szabad hajót hagytál hátra, azok többsége is az ő lobogójuk alatt fut! És a nyomorult Okeneknek sem tudsz annyi pénz vagy halált ajánlani, hogy másfél hónapnál hamarabb tákoljanak össze egy bárkát! Ezek a trónért szövetkeztek! És itt állnak a hajóid! Lefoglalják az egész királyi kikötőt! Minden hajónak a Nortanok városában kell kikötnie! Már a szárazföldi kereskedelem is tőlük függ!  A piacon háromszorosára verték fel az árakat! A nép egyre szegényedik. A hedritai bányászoknál zavargásoktól lehet tartani! És mindezt miért? Hogy egy hatalmas vagyont pusztíts el a tengeren!

Kellen zihálva omlott össze, amint Bárãm hátralépett, hogy a nehéz testpajzs egyetlen csapásával véget vessen ennek a lázálomnak. Kellenben az évtizednél is több vívótermi szenvedés ösztönné erősödött, és a csapás elől testvére lábához fordult, akinek életvonalát meglátta a láncszoknya rejteke mögött. A sarokba szorított vadállatok hevességével ragadta meg, és tépte-csavarta. Bárãm szeme keresztbefordult, keze elejtette a pajzsot. Kellen a maradék erejét bevetve verte öccse fejét a vasoszlopba. Ellenfele Kábultan esett a földre, és bambán nézett fel testvérére. 

Kellen dühös zihálással emelt le egy pillepajzsot, és óvatosan vágta meg vele testvére nyakát.

- Holnap elindulok az Újahaza felé, és ebben nem akadályozol meg. Toá! Induljunk.

Nem maradt benne annyi nemesség, hogy indulóban ne vágja a földön fekvőhöz pajzsát. 

[1] 1 rattant 1,25 méternek felel meg